A magyar eladók és boltosok többsége egyszerűen nem képes rájönni, hogy tíz deka parizert is százféleképpen el lehet adni. Najó, kétféleképpen mindenképpen: kedvesen és bunkón. A hazai eladógárda többsége egészen pontosan úgy viselkedik, mint aki egyáltalán nem is akar eladni. Képtelen helyzeteket teremtenek, az ember azt sem tudja, sírjon, vagy nevessen. Különféle nonstopok eladói három négyzetméteres odújukban képesek úgy elbújni a vevő elől, hogy hosszú másodperdekig az sem derül ki, van-e az üzletben valaki. A kért nejlonzacskót kelletlenül dobják elénk, ha külföldi vendégük van, azt nulla angoltudásuk miatti frusztrációjuk miatt rázzák le valami bunkó vállvonogatós szöveggel.
Az eladói munka persze nem nyugdíjas meló, de ha már valaki a saját boltját viszi a belvárosban, vagy környékén, attól kifejezetten igénytelenség, hogy száz szavas magyar szókincsén kívül semmire nem képes. A helyzet persze a multiknál is lehangoló: a Blaha Lujza téri Kaiser's egyetlen pénztárosa sem képes egyetlen, előre begyakorolt mondattal sem jelezni a külföldinek, hogy lefelejtette a vonalkódot a banánról. Kinek a hibája ez? Megmondom: a Kaisersé. Mert igaz ugyan, hogy itthon nyelvtudós pénztárost nem kapnak, de ha már egy csomópontnál nyitnak üzletet, legalább alapszintű tanfolyamot tartanának rabszolgáiknak. (Van abban a közértben egy árufeltöltő fickó: negyvenes, meleg vonásokkal. Az az egyetlen, aki - bár tuti, autodidakta - képes segíteni egy külföldinek.)
Másutt sem jobb a helyzet: a Burger King például olyan személyzetet állít ki a Blahán, amely nem beszél idegen nyelvet. Ha egy külföldinek kérdése van, gyorsan egyik társukért kiáltanak, akiről, amint elkezd kommunikálni, kiderül, hogy ugyancsak nem beszél nyelveket.
Visszatérve a tíz deka parizerre: egy éleslátó ismerősöm megfogalmazása szerint a szolgáltató szektorban dolgozók lelkük mélyén ciki, szar melónak tartják munkájukat, s ezzel a szarsággal visszaazonosulva lényegében ők maguk teszik tényleg szarrá munkájukat. Azt gondolják, nincs megbecsültsége, így aztán elsőként ők maguk lesznek, akik nem becsülik meg.
Javaslom ezért felkeresni a Veres Pálné utca elején lévő kis közértet, ahol a szír pacák az eladó. Tulajdonképpen nem biztos, hogy szír, lehet, hogy török, vagy perzsa. A lényeg: az az ember tud eladni. Ugyanaz a luk, ugyanazok a sörök és csipszek (plusz némi baklava), ugyanazok az árak, ugyanaz a nejlonzacskó. És mégis: valahányszor útba esik, s vásárolnom kell, előre örülök, hogy találkozom egy igazi kereskedővel. Olyannal, aki befelé és kifelé is köszön. Aki segít kipakolni a sörös hűtőt, aki minden árucikket saját kezűleg rámol be a nejlonzacskóba. Aki kóstolót ad, ha valamelyik keleti édesség ízéről lövésem sincs.
A többi hazai közértes? Pontosan úgy tesz, mintha én lennék az utolsó tahó, aki zavarni meri őt újságolvasás közben. Az ilyen egységeknek azt kívánom: menjenek nyugodtan tönkre.
