Alkalmatlanok

Bár az egész Alexandra könyvesbolton végiggyalogoltunk, mire a gyerekkönyvekhez értünk, senki még csak ránk sem nézett a személyzet tagjai közül, de nekem végül is tökmindegy volt, mert csak a gyerek kérésére jöttünk be könyveket nézegetni.

A gyerekeknek kicsi asztalok voltak kikészítve, kicsi műanyag székecskékkel. Egy erősen pedofil külsejű, a gyerekosztálynál egymagában olvasgató pacákon kívül senki nem is volt a környéken. A fiam leült egy könyvekkel teli asztalhoz egy Ikea-székre, én meg mellé egy másik kicsi műanyag Ikea-székre, amit azért mertem megtenni, mert nekünk is olyan van otthon, és amikor együtt eszünk a gyerekkel, rendszeresen azt használom, a legnagyobb megelégedéssel. 

Aztán egyszer csak a távolban feltűnt egy magas, szőke, eladói uniformisban öltözött nő és lassan közeledett felénk.

Hozzánk érve odahajolt és azt mondta: "Ne haragudjon, de hadd kérjem meg arra, hogy ne üljön ezekre a kis székekre, mert egy felnőtt súlya alatt sajnos könnyen összecsuklanak. Már javasoltam a vezetésnek, hogy cseréljék le őket strapabíróbbra, mert különben a gyerekek nem tudják anyukájukkal nézni a könyveket, de amíg ez megtörténik, tegye meg, hogy leguggol a kisfia mellé."

Illetve nem ezt mondta, de valahogyan így kellett volna ennek hangoznia. A valóságban az alkalmazott odajött, fapofával rábökött az asztalnak a közepén lévő leragasztott figyelmeztető cetlire, amelyet egyébként egy halom kifestőkönyv takart el éppen. "Olvasták a kiírást?" - tette föl a kérdést, és már ment is tovább. Átfutottam, aztán felugrottam, elnézést kértem, és magyarázkodni kezdtem, hogy ezzel nem is kalkuláltam, mert az ugyanilyen otthoni székünk bizony elbír engem. Nem jött zavarba attól, hogy a bolt vendége kezd el előtte magyarázkodni és szigorúan annyit fűzött hozzá, hogy márpedig náluk nem szokták a székek kibírni. 

Ott tartózkodásunk alatt más egyéb kommunikáció a két üzleti partner között nem történt, adásvételre nem került sor.

Az előző bejegyzésben arra hoztunk példát, hogy milyen az, amikor a kereskedelmi és szolgáltató szektor dolgozói a vevő kiszolgálása közben váratlan problémával szembesülnek. Ilyenkor gyakran annyira lefoglalja őket a kényelmetlenné váló probléma megoldása, hogy magáról a vevőről is elfeledkeznek. Egyszerűen kimarad egy lépés: az ügyfél látja a kínlódó dolgozót, és valószínűleg a probléma jellegével is tisztában van, mivel az alkalmazottak ezt rendszerint jól hallhatóan beszélik meg. Mégis csak szemlélődő marad, mivel senki nem néz a szemébe és nem közli vele, hogy mi a probléma és mire számítson. Mintha csak magától értetődően várnia kellene és az intermezzo végén - ahogy ki van osztva neki - elégedetten távoznia.

Ilyesmi történt egy nyári napon a korábbitól elütő környezetben, egy Balaton-parti, gyenesdiási vendéglőben, az Anitában is. Az északi parton lévő kistelepülés éttermei közül házigazdáink szerint ez volt a nívósabb. Nevét a tulaj lányáról kapta, aki éppen pincérnőként teljesített szolgálatot. 

Érkezésünkkor már gyanúsan sötét volt az ég alja, emiatt nem is a kertben lévő, ernyővel védett asztalok egyikéhez ültünk, az ugyanis láthatóan csak a nap ellen védte meg a már ott ülő vendégeket, egy komoly zápor ellen nem nyújtottak volna védelmet. A flegma kiszolgálásra felesleges szót vesztegetni, annál érdekesebb volt figyelni, hogy hogyan reagál egy jól menő vendéglős lánya, amikor tényleg odaér hozzá a viharfelhő. A megoldás kézenfekvőnek tűnhet: az első vízcseppek becsapódásakor egy valódi vendéglős nyilvánvalóan a kiadós esőtől nem védett vendégekhez fordul és az érkező viharra hivatkozva betessékeli őket a fedett teraszra vagy a belső térbe. 

Anitának ez eszébe sem jutott. Tényleg nem. Amint kitört a vihar, és elkezdtek ázni a vendégek, kolléganőjével azonnali mentőakciót indított a kapu elé kiállított két darab ún. megállító táblák megmentésére. Tudják, ezek azok a Coca-Colától vagy mástól ingyen kapott táblák, amelyre felvésik a vendéglősök, hogy 'Gulasch Suppe: 980 Ft.-'. 

Ez volt Anitának a legfontosabb. Közben a vendégek áztak. A második legfontosabb művelet az volt - a haditervet Anita és kollégája átkiabálásokkal tisztázták -, hogy a kertben lévő üres asztalok székeiről a párnákat összeszedjék, nehogy elázzanak. Mindeközben az ugyanott kint, ugyanilyen párnákon ülő és ázó német és egyéb vendégekhez továbbra sem szólt senki egy szót sem. És később sem. A helyzetet a vendégek oldották meg: egyszerűen elkezdték otthagyni az ebédjüket és beülni az étterembe.

A probléma ugyanaz, mint a pénztáros esetében. Vagyis nem az a gond, hogy felmerül egy váratlan probléma, vagy hogy azt nem képesek öt másodperc alatt elhárítani. Miért is kellene? A probléma az, hogy a vevő szempontjai egyszerűen ki vannak zárva, ő maga nincs semmiről informálva. Várhat arra, hogy a személyzet tudja a dolgát, de ha mégsem tudja, ha mégsem képesek kezelni a helyzetet, arról sem tőlük értesül, merthogy kukák maradnak. A külvilág felé mindvégig csak azt közvetítik, hogy nekik eleve mennyire nehéz dolguk van. 

Ebben a helyzetben nyilván jó lett volna, ha Anitának elmagyaráz pár dolgot a főnöke, de miután a főnök éppen az ő édesapja, ilyesmire nyilván sosem kerül majd sor.

A kereskedelemben dolgozók által elkövetett egyik legnagyobb baklövés valószínűleg lelki eredetű, nem eleve a kereskedő cég hibája. De persze odafigyeléssel és oktatással minden bizonnyal orvosolható volna. Arról beszélek ugyanis, hogy a magyar eladók-pénztárosok-felszolgálók egy kisebb, váratlan probléma esetén is gyakran azonnal elveszítik a kontaktust a vevővel. Innentől kezdve csakis a váratlan bosszúság köti le az idejüket, és nem is tudatosul bennük, hogy ami nekik bosszúság, az a vevőnek is az lehet, tehát érdemes volna a felmerült helyzetben pár szóval a vásárlót is tájékoztatni, szóval tartani, vagy a türelmét kérni.

Nemrég az az asszony volt a Blaha Lujza téri Kaiser's egyik pénztárában, akit pár hónappal korábban valamiféle szavazás nyomán a hónap dolgozójának választottak, kint volt a neve és a fotója. Nagyon kedves asszony egyébként. Kasszazárás előtt állt, mert jött a váltás, kettő ellenőr is ott volt a nyakán: egy nő a cigarettákat számolta össze, egy másik meg egyszerűen csak harminc centiről figyelte minden mozdulatát. Ennek megfelelően sikerült is valamit elütnie, bár számomra nem világos, hogy a vonalkódok korában hogyan lehetséges tíz forinttal többet számolni egy ásványvízre. Mindenesetre a vásárló és a felügyelő is észrevette, szóltak a pénztárosnak, aki innentől fogva kapkodásba kezdett, majd az ellenőrrel együtt végeredményben sikerült törölniük a tételt. Ez a pénztárosnő sosem felejti el megkérdezni, hogy Supershop kártyám van-e, illetve hogy gyűjtöm-e a pontokat, ám ezalatt a másfél perces fejetlenség alatt még annyit sem tudott odanyögni a vevőnek, hogy bocsánat, elnézést a kényelmetlenségért. Örült, hogy a végén kikerült a kellemetlen helyzetből, de egyedül a felettesére tudott figyelni, a kis híján átvert vevőnek már nem jutott a szabadkozásból.

Ez persze érthető, hiszen idehaza az iskolarendszerünknek is az jelenti az alapját, hogy sikerüljön minél több hibázáson rajta kapni a tanulókat, és a védekező reakcióinkat is ezzel szemben alakítottuk ki. Ebben a felállásban és ilyen helyzetekben ösztönösen a felettes irányába kezdünk mentegetőzni. A Kaiser's számára még mindig jó kimenetele lett volna az esetnek, ha a pénztáros nyakában lihegő kollegina észlelte volna, hogy a vevőtől még elnézést sem kértek. De mivel ő is csak a sztornózásra volt képes figyelni, a Kaiser's számára a történetnek pozitív kimenetele most nincs.

Az efféle tökéletlenségre a következő posztban újabb példát hozok majd.

A magyar eladók és boltosok többsége egyszerűen nem képes rájönni, hogy tíz deka parizert is százféleképpen el lehet adni. Najó, kétféleképpen mindenképpen: kedvesen és bunkón. A hazai eladógárda többsége egészen pontosan úgy viselkedik, mint aki egyáltalán nem is akar eladni. Képtelen helyzeteket teremtenek, az ember azt sem tudja, sírjon, vagy nevessen. Különféle nonstopok eladói három négyzetméteres odújukban képesek úgy elbújni a vevő elől, hogy hosszú másodperdekig az sem derül ki, van-e az üzletben valaki. A kért nejlonzacskót kelletlenül dobják elénk, ha külföldi vendégük van, azt nulla angoltudásuk miatti frusztrációjuk miatt rázzák le valami bunkó vállvonogatós szöveggel.

Az eladói munka persze nem nyugdíjas meló, de ha már valaki a saját boltját viszi a belvárosban, vagy környékén, attól kifejezetten igénytelenség, hogy száz szavas magyar szókincsén kívül semmire nem képes. A helyzet persze a multiknál is lehangoló: a Blaha Lujza téri Kaiser's egyetlen pénztárosa sem képes egyetlen, előre begyakorolt mondattal sem jelezni a külföldinek, hogy lefelejtette a vonalkódot a banánról. Kinek a hibája ez? Megmondom: a Kaisersé. Mert igaz ugyan, hogy itthon nyelvtudós pénztárost nem kapnak, de ha már egy csomópontnál nyitnak üzletet, legalább alapszintű tanfolyamot tartanának rabszolgáiknak. (Van abban a közértben egy árufeltöltő fickó: negyvenes, meleg vonásokkal. Az az egyetlen, aki - bár tuti, autodidakta - képes segíteni egy külföldinek.)

Másutt sem jobb a helyzet: a Burger King például olyan személyzetet állít ki a Blahán, amely nem beszél idegen nyelvet. Ha egy külföldinek kérdése van, gyorsan egyik társukért kiáltanak, akiről, amint elkezd kommunikálni, kiderül, hogy ugyancsak nem beszél nyelveket.

Visszatérve a tíz deka parizerre: egy éleslátó ismerősöm megfogalmazása szerint a szolgáltató szektorban dolgozók lelkük mélyén ciki, szar melónak tartják munkájukat, s ezzel a szarsággal visszaazonosulva lényegében ők maguk teszik tényleg szarrá munkájukat. Azt gondolják, nincs megbecsültsége, így aztán elsőként ők maguk lesznek, akik nem becsülik meg.

Javaslom ezért felkeresni a Veres Pálné utca elején lévő kis közértet, ahol a szír pacák az eladó. Tulajdonképpen nem biztos, hogy szír, lehet, hogy török, vagy perzsa. A lényeg: az az ember tud eladni. Ugyanaz a luk, ugyanazok a sörök és csipszek (plusz némi baklava), ugyanazok az árak, ugyanaz a nejlonzacskó. És mégis: valahányszor útba esik, s vásárolnom kell, előre örülök, hogy találkozom egy igazi kereskedővel. Olyannal, aki befelé és kifelé is köszön. Aki segít kipakolni a sörös hűtőt, aki minden árucikket saját kezűleg rámol be a nejlonzacskóba. Aki kóstolót ad, ha valamelyik keleti édesség ízéről lövésem sincs.

A többi hazai közértes? Pontosan úgy tesz, mintha én lennék az utolsó tahó, aki zavarni meri őt újságolvasás közben. Az ilyen egységeknek azt kívánom: menjenek nyugodtan tönkre.

Bár csak részben tanúskodik alkalmatlanságról, mégis nagyon tanulságos az ételrendelő szolgáltatások működése. A futárokkal sok gond nem szokott lenni, én legalábbis mindig csodálom azokat, akik 200-300 forintos jattért hóban-fagyban robogóznak a városban. Valami azonban mégiscsak el van baszva, hiszen nem egy alkalommal fordult már elő, hogy az étvágyam is elment, mire a rendelt kajának nekiláttam. Mindezt azért, mert bizonyos pofonegyszerű szolgáltatásokat hiába kínálnak fel az éttermek, mégsem teljesítik a vállaltakat.

Az egyik ilyen az időre rendelés, vagyis az az opció, hogy a rendelt ételt ne a lehető leghamarabb szállítsák, hanem például akkorra, amikor már otthon vagyunk, amikor már megéhezünk, stb. A Netpincér oldala ugyan felajánlja ezt a szolgáltatást, az éttermek és a futárok azonban leszarják, s akkor hozzák ki, amikor elkészül. Ha akkor még a kádban áztatod magad, akkor rábasztál, mehetsz ki a folyosóra a bukósisakban ácsorgó fószerhez, aki csak a vállát vonogatja.

A másik hasonló opció - a Netpincéren ugyancsak választható - a "nagy címletű bankjeggyel fizetek" bejelölése, amelyet az ételszállítók ugyancsak figyelmen kívül hagynak. Gyakran még egy ötezresből is gondot okoz visszaadni, márpedig az ember nem azért rendel ételt házhoz, hogy utána leszaladgáljon a gyrososhoz pénzt váltani. Akik ugyan jó vendéglátók (mármint a törökök), de ebben speciel bunkók, szemrebbenés nélkül hazudják, hogy nincs párezer apróban.

A jópofa az, hogy mindkét dolog döccenőmentesen működik a taxisoknál. Persze nekik nem kell minden fuvar után elszámolniuk, de némi váltópénzről a robogósok is gondoskodhatnának. Az időre történő taxirendelés pedig szintén működik, bár nekik valóban nem kell előtte pizzát sütniük.

Valamikor másfél évvel ezelőtt nyílt meg a körúton egy mexikói étkezde, a neve Speedy Burritos volt, egyszer voltam ott, nem hagyott mély nyomokat bennem, de rossz emlékeket sem. A helyet nemrég átalakították, mostanság Tacos Locos a neve, s két részre osztották a helyiséget: egy önkiszolgáló, s egy á la carte étteremre. Előbbibe fordultam be a minap kora délután. Akit nem érdekelnek a részletek, azzal közlöm: az étel gyenge, s drága.

Hanem a kiszolgálás! Nem is tudom, hogyan juthatott eszébe a tulajdonosnak, hogy a sokmilliós átalakítás után diákmunkásokat vessen be. Netán elment a pénz a festésre? Az étterem menzarészében ugyanis olyan felkészültségű a személyzet, mintha csak nyári munkára fogták volna be őket. Ilyen szintű tétovaságot ugyanis csak azoknál a nyaralóhelyeken szezonban kinyíló családi büféknél láthatunk, amelyeknél a középiskolás gyermeküket fogják be gályázni a szülők. A körúti étkezdében a két fiatalkorúnak tűnő pultos mellett egy vékonydongájú - ugyancsak kamasznak látszó - felszólgáló fiúcska teljesít szolgálatot az á la carte részlegen, s tanácstalansága alapján kevés dologgal van tisztában. 

A pultoslányok legfőbb ismérve, hogy eszükbe nem jut eladni a pultban lévő ételeket. Bár a mexikói konyha ízei (már amennyiben ott tényleg ezeket kapni) az emberek többsége számára nem teljesen feltárt terület, a semmire sem betanított, semmire sem felkészített kamaszoknak eszükbe nem jut eligazítani a vevőt arról, hogy mégis mi micsoda. Amikor pedig sajttal töltött paprikát kér az ember, hosszú másodpercekbe telik beazonosítaniuk, hogy pontosan melyik, általuk kínált termékről van szó. Majd a végén kibökik: "ja, a poppers"?

Ezek a lánykák cseppet sem voltak flegmák, nem voltak bunkók, nem vertek át, ráadásul egyiküket egzotikus szépségnek mondanám. Csak egyszerűen tökéletlenül felkészített alkalmazottak voltak a tökéletlen helyszínen. Ne csodálkozzunk, ha ezen a néven is bezár az egyébként ürességtől kongó étterem.

Mindannyian komolyabb karrierről álmodunk. Illetve vannak közöttünk olyan szerencsések és/vagy tehetségesek, akik olyan szép pályát írnak le, amilyenről korábban álmodtak, de a többségünk többről álmodott, még akkor is, ha most sem elégedetlen. (én például annak ellenére szívesen lettem volna magyar futball világbajnok, hogy sosem tudtam egyeneset rúgni a labdába. focista megasztár karrierem felívelését még húszéves korom után sem tartottam elképzehetetlennek, holott például egy évben legfeljebb egyszer mentem el játszani a haverokkal. elnézést a személyes szálért.)

Sokan tehát kiegyezünk a sorsunkkal, hiszen annak ellenére is lehetünk a legjobbak valamiben, hogy az éppen nem az álmainkban szereplő tevékenység. a gond akkor van, amikor valakiről csak úgy süt, hogy nem tudott kiegyezni ezzel. "Én csak ideiglenesen dolgozom itt, ne várjon tőlem csodát...vagy inkább semmit ne várjon tőlem" - ezt üzenik ezek az alkalmazottak viselkedésükkel és arckifejezésükkel. munkaadójuk ugyanis - feltehetően ugyancsak igénytelen figura, vagy rossz pedagógus - sosem magyarázta el nekik, hogy hiába vannak további álmaik, a fizetésükért egy pult mögött is teljesíteniük kell. Ők a 'vajszínű árnyalat' megtestesülései: a mindent csak félig elsajátító, a tökéletességre nem, csak a túlélésre, kibekkelésre, beleszürkülésre törekvő mentalitásé.

Pedig aki a kis feladatokat nem becsüli, azt sosem érik majd nagyobb kihívások sem. Csöppnyi belátás szükséges volna ennek felismeréséhez. olyan embert, aki az egyszerű feladatokat is félvállról veszi, s nem képes rendesen megoldani, soha semelyik munkáltatónak nem lesz kedve semmilyen bonyolultabb, felelősségteljesebb, s több fizetést ígérő munkára sem felkérni. Olyan segédmunkaerő marad tehát örök életére, aki még a segédmunkát sem képes megfelelő színvonalon ellátni. 

Amikor egy alkalmatlan, vagy nem túl rátermett munkatárs kerül pozícióba, még nincs minden veszve. Alapvető civilizálatlanságukból fakadóan ugyan tényleg az a legvalószínűbb, hogy egy lusta bunkó ver gyökeret az adott poszton, de mindez még kezelhető volna. Egyrészt megfelelő tréninggel, betanítással, másrészt folyamatos odafigyeléssel, ellenőrzéssel, s persze megfelelő szankciókkal.  

Az igazi gond abból adódik, amikor kisebbrendűségi érzéssel megáldott munkatársak kényszerülnek arra, hogy egymástól tanulják meg az ügyfélkezelés technikáit. Ennek ugyanis nincs meg nálunk a hagyománya. Kitől lehet hát ellesni a szakmát? Egy ügyfélszolgálatos az idősebb ex-postai alkalmazottaktól, a biztonsági őrök portásország portásaitól, egy eladó a volt közértes hárpiáktól tanulhatnak. Ezek az idősebb alkalmazottak szívesen veszik szárnyaik alá a fiatalabb kollégákat, s olyan mentalitást oltanak beléjük, amely nyomán a még nem túl kiforrott kollégák is menten alkalmatlan emberekké válnak.

Ezek a szocializmus kereskedelmi viszonyai között szocializálódott munkaerők sajnos arra szoktatják a fiatalokat, hogy ne az ügyfelek iránt legyenek lojálisak, hanem egymás iránt. A vásárló, az ügyfél ilyenformán olyan valaki, akitől egyrészt félni kell, másrészt azonban nagy balek is ő, tehát egymás között folyamatosan szidalmazni lehet. Mindez csakis annak köszönhető, hogy ezeknek a fiataloknak senki nem magyarázta el meggyőzően, hogy ők végeredményben az ügyfelekből élnek.

A vagyonőrök nem csak az illatszer boltban mondanak csődöt, hanem például a metróban is. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nem bánom, ha biztonsági őrök figyelnek arra, hogy egy fizetős szolgáltatást kik vesznek igénybe. A mozgólépcső elé állított őrökkel kapcsolatban azonban valamit alapvetően elhibázott alkalmazójuk. Talán csak azt, hogy lényegében senki nem figyel rájuk. A fiatal kopasz őrök egy pillanat alatt változnak unott bunkókká, vagy csajokat stírölő suhancokká. Mert persze alapvetően azok, s ha kimarad a megfelelő oktatás, akkor azok is maradnak.

Ezeknek az embereknek sem magyarázták el soha, hogy a szolgáltatások igénybe vevői egészen pontosan mit várnak tőlük. Én azt várom, hogy ha jegyellenőrzés végett állítják oda őket, akkor nagyon figyelmesen igyekezzenek kiszűrni a bliccelőket, viszont azon kívül ott lehetőleg mással ne foglalkozzanak. Kimondott bunkóságnak tartom például, amikor az elhaladó utasokra rá sem bagózva kiáltoznak át egymásnak badarságokat, túl azon, hogy alkalmazásuk ez esetben kidobott pénz, a bliccelő könnyen átsuhan. Ehhez hasonló, amikor unott arccal bámulnak a nagy semmibe, ezt mintha direkt csinálnák, sztrájkból. Ennél még az is jobb megoldás, amikor ugyanilyen unottan néznek, de legalább a bérlet felvillantására oda néznek. Előfordul, amikor tegeződve rángatnak vissza cigány asszonyokat, akik előzőleg a szemük előtt lyukasztottak, vagy épp szőke csinibabák után füttyögnek, amit persze kamaszoktól nem tagad meg az ember, de ezek a férfiak egyenruhás megtestesülései egy vállalatnak, amely láthatóan nem magyarázza el nekik, mi való, s mi nem való.

Edzőteremben szocializálódott fiatal férfiakat tehát összeengedni, hogy abból ne vagánykodó, álmacsó bunkóskodás legyen, reménytelen elképzelés. Ezt a valódi férfimunkát a vízipóló válogatotton kívül jelenleg Magyarországon senki nem képes teljesíteni.

Alkalmatlan ember alatt azt értem, akivel főnökei sosem tisztázták, miért teszi zsebre a fizetését. Akiben éppen ezért sosem tisztázódik, hogy milyen feladatai vannak, s hogy azon a poszton, amit betölt, mit várnak tőle a fogyasztók, vásárlók, ügyfelek. Ha ez pontosan nincs tisztázva, kellő intelligencia hiján maga sem fogja belátni. Ilyenkor az alkalmatlan ember saját énje kerekedik felül, s mindenfajta elvárásra, várakozásra rácáfol.

Hogy ne csak általánosságokban beszéljünk: javarészt nem válik be a biztonsági őrök szerepeltetése, sem az áruházakban, sem a metró bejáratnál. Az áruházakban, közértekben, drogériákban szolgálatot teljesítő, eladólányokkal összezárt fiatalemberek számára rendszerint nagyon frusztráló az egész napos semmittevés. Ezek a fiúk, akik bizonyára a Rambo I-II-II-on nőttek föl, de minimum Bruce Willis a példaképük, most a képzetlenségüknek megfelelő minimális bérért illatszerboltokban igazíthatják útba a tampont és öblítőt kereső fiatalasszonyokat, s ez láthatóan zavarja őket. Jobbik eset, amikor csak a kolléganők előtti felvágással töltik idejüket ("próbálták is betörni a fejem, mert mindig megmondom a véleményem"), bár vásárlóként erre sem igen volnék kíváncsi. A rosszabbik eset, amikor kérlelhetetlen férfiasságukat úgy próbálják a pénztároslány előtt bebizonyítani, hogy látványosan vitába keverednek egy vásárlóval. Ilyenkor egyből kiderül, hogy a biztonsági feladatokat egy velejéig bunkó suttyógyerek látja el, aki a problémás vevő távozása után még percekig szitkozódik, a hamvas pénzároslány helyeslésére számítva. (Az ebben partner pénztároslányokkal külön fejezetben foglalkozunk majd.)

Az ilyen fiatalok sajnos munkába állásuk előtt semmilyen leckében nem részesültek, ami természetesen a munkáltatójuk hibája. Az pedig a miénk, hogy nem adjuk a kereskedők tudtára: ha ilyen hanyag személyzeti politikát folytatnak, a szégyenpadon találják magukat.

Elég kézenfekvő dolog füstölgő blogot indítani manapság, mert ugye annyi képtelenség esik meg az emberrel, hogy a legjobb, amit tehet, hogy dokumentálja. Bárhova nyúlunk, kész aranybánya: ott a tömegközlekedés (meg a taxisok, autósok, kerékpárosok), ott a kutyaszar-helyzet (meg a szeméthelyzet, zajterhelés-helyzet), ott van a pesti (vidéki városi, vidéki, de falusi) mentalitás, a politika, a simli, a nyúlás, a lehúzás, a könyöklés, a frusztráltság, s türelmetlenség, ésatöbbi.

Az óriási kínálatból én most a kereskedelmet és szolgáltatóipart választom. Ez egyfelől jó, hiszen a fenti kategóriákat is részben lefedi. És másfelől is jó, mert minden bosszúságunk, személyes konfliktusunk jórészt abból fakad, hogy a feladatuk elvégzésére alkalmatlan emberekkel akadnak közös ügyeink. Olyanokkal, akik úgy viselkednek, mintha csak véletlenül találtuk volna éppen őket a pult mögött, a telefon másik végén, vagy a volán mögött. Alkalmatlan alkalmazottakkal, akiket valaki felvesz, de senki nem tanítja meg őket semmire.