Mindannyian komolyabb karrierről álmodunk. Illetve vannak közöttünk olyan szerencsések és/vagy tehetségesek, akik olyan szép pályát írnak le, amilyenről korábban álmodtak, de a többségünk többről álmodott, még akkor is, ha most sem elégedetlen. (én például annak ellenére szívesen lettem volna magyar futball világbajnok, hogy sosem tudtam egyeneset rúgni a labdába. focista megasztár karrierem felívelését még húszéves korom után sem tartottam elképzehetetlennek, holott például egy évben legfeljebb egyszer mentem el játszani a haverokkal. elnézést a személyes szálért.)
Sokan tehát kiegyezünk a sorsunkkal, hiszen annak ellenére is lehetünk a legjobbak valamiben, hogy az éppen nem az álmainkban szereplő tevékenység. a gond akkor van, amikor valakiről csak úgy süt, hogy nem tudott kiegyezni ezzel. "Én csak ideiglenesen dolgozom itt, ne várjon tőlem csodát...vagy inkább semmit ne várjon tőlem" - ezt üzenik ezek az alkalmazottak viselkedésükkel és arckifejezésükkel. munkaadójuk ugyanis - feltehetően ugyancsak igénytelen figura, vagy rossz pedagógus - sosem magyarázta el nekik, hogy hiába vannak további álmaik, a fizetésükért egy pult mögött is teljesíteniük kell. Ők a 'vajszínű árnyalat' megtestesülései: a mindent csak félig elsajátító, a tökéletességre nem, csak a túlélésre, kibekkelésre, beleszürkülésre törekvő mentalitásé.
Pedig aki a kis feladatokat nem becsüli, azt sosem érik majd nagyobb kihívások sem. Csöppnyi belátás szükséges volna ennek felismeréséhez. olyan embert, aki az egyszerű feladatokat is félvállról veszi, s nem képes rendesen megoldani, soha semelyik munkáltatónak nem lesz kedve semmilyen bonyolultabb, felelősségteljesebb, s több fizetést ígérő munkára sem felkérni. Olyan segédmunkaerő marad tehát örök életére, aki még a segédmunkát sem képes megfelelő színvonalon ellátni.
