Bár az egész Alexandra könyvesbolton végiggyalogoltunk, mire a gyerekkönyvekhez értünk, senki még csak ránk sem nézett a személyzet tagjai közül, de nekem végül is tökmindegy volt, mert csak a gyerek kérésére jöttünk be könyveket nézegetni.
A gyerekeknek kicsi asztalok voltak kikészítve, kicsi műanyag székecskékkel. Egy erősen pedofil külsejű, a gyerekosztálynál egymagában olvasgató pacákon kívül senki nem is volt a környéken. A fiam leült egy könyvekkel teli asztalhoz egy Ikea-székre, én meg mellé egy másik kicsi műanyag Ikea-székre, amit azért mertem megtenni, mert nekünk is olyan van otthon, és amikor együtt eszünk a gyerekkel, rendszeresen azt használom, a legnagyobb megelégedéssel.
Aztán egyszer csak a távolban feltűnt egy magas, szőke, eladói uniformisban öltözött nő és lassan közeledett felénk.
Hozzánk érve odahajolt és azt mondta: "Ne haragudjon, de hadd kérjem meg arra, hogy ne üljön ezekre a kis székekre, mert egy felnőtt súlya alatt sajnos könnyen összecsuklanak. Már javasoltam a vezetésnek, hogy cseréljék le őket strapabíróbbra, mert különben a gyerekek nem tudják anyukájukkal nézni a könyveket, de amíg ez megtörténik, tegye meg, hogy leguggol a kisfia mellé."
Illetve nem ezt mondta, de valahogyan így kellett volna ennek hangoznia. A valóságban az alkalmazott odajött, fapofával rábökött az asztalnak a közepén lévő leragasztott figyelmeztető cetlire, amelyet egyébként egy halom kifestőkönyv takart el éppen. "Olvasták a kiírást?" - tette föl a kérdést, és már ment is tovább. Átfutottam, aztán felugrottam, elnézést kértem, és magyarázkodni kezdtem, hogy ezzel nem is kalkuláltam, mert az ugyanilyen otthoni székünk bizony elbír engem. Nem jött zavarba attól, hogy a bolt vendége kezd el előtte magyarázkodni és szigorúan annyit fűzött hozzá, hogy márpedig náluk nem szokták a székek kibírni.
Ott tartózkodásunk alatt más egyéb kommunikáció a két üzleti partner között nem történt, adásvételre nem került sor.
